14. fejezet

A szívem kihagyott egy ütemet és a légzésem is leállt pár másodpercre. Csak egy fekete sapkát láttam és azt, hogy az illető pakol valamit az asztalról. Kirabolnak minket! Lábaim egyre csak remegtek, mégis megpróbáltam a lehető leghalkabban a háta mögé settenkedni. Mikor már elég közel voltam, egy tökéletes ugrással a hátára vetettem magam. Minket nem fog kifosztani senki!

-Hagyja abba! Menjen innen és hagyja békén a családomat!- ordítottam, miközben egyre csak a fekete anyag által védett fejét püföltem. 

-Szállj le rólam!- morgott az idegen dühösen és megpróbált ledobni a hátáról. 

-Harry! Mit csinálsz?- hallottam meg Louis hangját mögülem, majd a következő pillanatban már a derekamat fogta át és lerángatott a férfiról. Teljesen lesokkolva álltam és védekező állásban vártam, hogy megforduljon a betörő. Lou egyre csak röhögött mögöttem, amiből ebben az esetben semmit nem értettem. Mi olyan vicces azon, hogy kirabolnak?

-Szia Boo.- pördült meg tengelye körül az alak és átölelte Louist. 

-Szia apa.- ejtette ki nevetve a szavakat bátyám, mire nekem az állam a földet súrolta. Ajkaim teljesen kiszáradtak, az arcom pedig a vörös árnyalataiban pompázott.- Harry, ő itt az apukám.- mutatott be neki, mire szégyenlősen lehajtottam a fejem. Nem így terveztem az első találkozást a családfővel. 

-Már vártam, hogy megismerhesselek.- ragadta meg a karomat és mellkasához húzott.- Jó erőben vagy, fiam.- röhögött jóízűen, mire nekem is mosoly kúszott az ajkaimra.
-Nagyon sajnálom. Azt hittem, hogy rabló tetszik lenni.- vakartam a tarkómat idegesen.
-Tegezz, kérlek.- ült le a kanapéra és maga elé húzta a táskáját. A sok ruha alól egy nagyobb csomagot húzott elő és Louis kezébe nyomta.- Egy ideje nem bővült a gyűjteményed.- veregette meg a vállát, miközben a fiú már hevesen bontogatta a szépen becsomagolt ajándékot.
-Istenem! Ez az eddigi legkirályabb!- forgatta kezei között a kék hokimezt, amin egy huszonnégyes szám állt és a Tomlinson felirat.
-A válogatott Magyar csapat meze.- kócolta össze fia haját a férfi.
-A kedvenc színem.- csodálta egyre csak a felsőt.
-Ezt neked hoztam, Harry.- nyújtott nekem is egy ajándék szatyrot, mire csak tátott szájjal bámultam a papírt, amiben egy doboz rejlett.
-De, én...- dadogtam.
-Te is családtag vagy és nálunk ez hagyomány. Na bontsd ki!- lökött egy kicsit vállba kedvesen. Lélegzet visszafojtva húztam elő a díszes tartó dobozt, amit egy mozdulattal felpattintottam. Egy fekete-kék sapka volt benne, hozzá illő sállal, mire csak tátogni tudtam.
-Ilyen szépet még soha nem kaptam.- néztem egyre csak a kötött ruhákat, melyeken csíkok húzódtak és gyönyörű betűkkel az állt rajtuk, hogy Harry.- Nagyon köszönöm!- öleltem át az embert, akit az előbb még le akartam ütni. Nekem ez többet jelentett bárminél, hiszen éreztem, hogy itt szeretnek.
-Ugyan. Csak egy kis apróság.- legyintett és kiment a konyhába, ahol Jay szorgoskodott.
-Apukád hihetetlenül kedves.- mosolyogtam az ajándékomra, mire Louis átölelt.- Úristen!- csaptam a homlokomra.- Még a nevét sem tudom.- szívtam be szégyenkezve az alsó ajkam.
-Mark.- kuncogott Lou és fejét a vállamba fúrta.- Miért hagytál egyedül délelőtt? Mitől ijedtél meg?
-Nem tudom.- néztem a plafont inkább, minthogy bátyám szemébe nézzek.- Grace is megutált.
-Miért? Ki még?- simogatta gyengéden a hasam.
-Hát te.- néztem rá furán, mire kuncogva megrázta a fejét.
-Soha nem utáltalak, csak egy kicsit fájt, hogy itt hagytál, de utálni nem tudnálak.- hajtotta fejét mellkasomra és légzése egyenletessé vált.- Te mit gondolsz a melegekről?
-Nem tudom. Nekem furcsa, hogy az azonos neműeket szeretik, de nem ítélem el őket. Nem tehetnek róla, hogy ilyenek.- nyaltam meg kiszáradt ajkaimat. Megint ezek a félreérthető mondatok. Mire akar ezzel kilyukadni?
-Ők is megérdemlik a szeretet!- csattant fel mérgesen Lou, mire átjárta testemet a borzongás.- Bocsi.- mondta halkabban és kezeire támaszkodott, hogy szemembe tudjon nézni. Éreztem, hogy ajkaim elnyílnak, mivel pillantása lelkemig hatolt, majd egy váratlan pillanatban már arra eszméltem, hogy szánkat milliméterek választják el.- Én is megérdemlem a szeretet.- mosolyodott el és a lehető leglágyabban összeérintette ajkainkat. Mintha villám csapott volna belém, olyan érzésem támadt és hihetetlen gyorsasággal ugrottam ki alóla.
-Én nem vagyok meleg!- motyogtam Louisra sem nézve és felrohantam a szobámba. Ezt most miért csinálta? Testvérek vagyunk, nem szerelmespár!
-Harry! Engedj be!- dörömbölt az ajtómon, amit azonnal ki is tártam.
-Azt hittem, hogy még mindig szereted Liamet!- kezdtek el folyni a könnyeim.
-Nem! Azt szerettem volna mondani, hogy szeretlek.- ölelt magához.
-Sajnálom.- toltam el magamtól.- Én nem vagyok meleg.
-Annyira aranyos vagy.- mosolyodott el féloldalasan Lou, mire ellöktem magamtól.
-Fogd már föl, hogy nem vagyok és nem is leszek buzi!- emeltem feljebb a hangom, mire csak hatalmas szemekkel pislogott rám. Lemondóan megrázta a fejét és egy kósza könnycsepp folyt le az arcán, majd kisétált a szobámból. Egy hatalmas sóhajjal vetettem magam az ágyra és csak a plafont kémleltem. Tudom, biztos fájt neki, de ha nem vagyok képes szerelemmel szeretni, akkor mit tehettem volna? Istenem, bárcsak minden egyszerűbb lenne!

***

Éppen végeztem a zuhanyozással, mikor tesóm nyitott be és elkezdte mosni a fogát. 

-Figyelj, Lou. Nagyon sajnálom. Nem akartak megbántani, ugyanis szeretlek, de, mint egy barátot vagy egy testvért és kérlek ne haragudj rám.- csavartam magamra a törülközőm. 

-Mindegy.- legyintett és el is tűnt. Szomorúan feküdtem az ágyamba, mikor egy halk kopogásra lettem figyelmes, majd egy papírfecni jelent meg az ajtóm alatt. Amint kezem közé vettem, tudtam, hogy ez Louis kesze-kusza írása. 

"Szeretni valakit nem átmeneti dolog. Ha valakit szeretsz, de nem teljes szívedből, az olyan, mint amikor tudsz repülni, de csak félig-meddig. Semmi értelme, ugyanis lezuhansz. Természetesen van olyan, hogy valakit nem szeretünk teljes szívünkből. Az viszont szörnyű, ha ő igen. Mint egy csapatban 2 hokijátékos. Az egyik szeretné, mindent megtesz a győzelemért, de a másikat nem érdekli, nem veszi komolyan. Egyikük sem fog győzni soha."

13. fejezet

-Tudod, Harry, mikor az ember szerelmes lesz, akkor nem tud parancsolni az agyának. Olyan mintha már nem lenne hatalmad a tested és az elméd fölött, mivel ez csak megtörténik, lehetetlen befolyásolni.- vigyorgott Louis, majd felült, miközben egyre csak engem nézett.- A szerelemben nem számít a kor, a kinézet és a nem sem.

-Aha.- túrtam idegesen göndör hajamba egyre csak Louist figyelve. Miért mondja ezeket nekem? 

-Van valami hihetetlen fontos, amit tudnod kell.- sóhajtott és egyenesen a szemembe nézett, szinte a lelkemig hatolt pillantása. Mindenre felkészültem, hogy ne érjen sokként, amit mondani fog, de mégsem éreztem magam elég erősnek hozzá, így hihetetlen megkönnyebbülést éreztem, mikor Grace jelent meg az ajtóban. A levegő szaggatottan áramlott ki a tüdőmből és rögtön felpattantam a lány mellé.
-Nem zavarok?- mosolygott édesen, mire elkaptam a kezét és kirángattam a szobából egy határozott nemmel, igaz, még láttam Louis teljesen letört arcát, de nem voltam képes vele foglalkozni.
-Menjünk el valahova, mert unatkozok.- kaptam fel a cipőmet és aggodalmas pillantásokkal, Lou szobája felé, elhagytam a házat.
-Hova sietsz? Miről beszéltetek Louisval? Állj már meg!- kapta el a lány a vállamat és erőteljesen megrántott.
-Nincs semmi, oké! Semmiről nem beszéltünk, de ha beszéltünk is volna, akkor sem lenne hozzá közöd!- emeltem fel a hangomat idegesen, amit a következő másodpercben már meg is bántam.
-Tudod mit, Harry? Én csak kedves akartam lenni és a barátod lenni, de most már nem is tudom, hogy mi értelme volt. Nálad nagyobb tapló nincs a földön! Sajnálom Louist, hogy ilyen testvére lett.- nézett végig a szemembe lesajnálóan és elindult a másik irányba.
-Én is.- hajtottam le fejemet, majd egy hatalmasat rúgtam egy kőbe, ami szépen ívelve esett egy srác elé, aki kapucnival takarta az arcát.
-Nocsak.- jött a mély hang a fekete alak felől.- Csak nem a Göndörke keménykedik?- jelent meg egy bajjósló mosoly az ajkain és egy mozdulattal lerántotta csuklyáját.
-Hagyj békén, Liam!- pördültem meg tengelyem körül egy mozdulattal, mire hangos kacaj tört fel mellkasából.
-Louis nem tanította meg, hogy soha ne fordíts hátat az ellenségnek?- lökött erősen a földre, minek hatására egy apró nyögés csúszott ki ajkaim közül.
-Tudod mit? Verj meg nyugodtan! Ne kímélj! Louis úgyis megutált és Grace is mérges rám! Az lenne a legjobb ha egyből meg is ölnél.- lépdeltem egyre közelebb hozzá. Mikor már szinte az arcában álltam elmosolyodott. Nem, nem gúnyosan, hanem kedvesen. Kikerekedett szemekkel figyeltem arcát, mire elnevette magát. Teljesen ledöbbenve bámultam, ugyanis szívből nevetett.
-Most már te is tudod, hogy az élet mekkora egy szemétség!- karolta át a vállam.- Nehogy azt hidd nekem, hogy puszipajtások leszünk, de ma megkíméllek. Mi volt Louisval?
-Semmi. Nem történt semmi!- ordítottam magamból kikelve, mire csak mellkasához vont és átölelt. Nem érdekelt, hogy Liam az, vállába fúrtam a fejem és némán szuszogtam. Kellőképpen lenyugtatott testének meleg kisugárzása, amit ő is érzett ezért elengedett.
-Én csak segíteni szeretnék. Jobban ismerem Lout, mint te magadat. Gyere, most átjössz hozzám és mindent elmesélsz.- kezdett el húzni arra, amerre mi is lakunk.
-Liam! Eddig mindig csak bántottál! Most minek vagy velem kedves? Mi van, ha nem szeretném, hogy segíts?- néztem kérdőn a szemeibe.
-Mi van akkor? Az van, hogy egy hatalmas hülye vagy! Én csak jót akarok neked, de felőlem menj és idegeskedj egymagadba.- lökött meg és hatalmas léptekkel elindult.
-Várj! Sajnálom.- hajtottam le a fejem megbánóan, mire mosolyogva átölelte a vállam és elindultunk. Egy elég nagy ház előtt álltunk meg, hatalmas kerttel. Mikor beléptünk leesett az állam. Minden tiszta volt és csillogott, mintha nem laknának ott. Levettem a cipőm és követtem Liamet.
-Nem nagyon szoktam vendégeket fogadni, így nem tudom mit kéne mondanom.- vakarta idegesen a tarkóját. Liam ideges? Lehet, hogy ő is olyan emberi lény, mint mi?
-Szerintem üljünk le és beszélgessünk.- ajánlottam fel, hogy ne érezze magát ennyire rosszul, mire hálásan pillantott rám.
-Szóval mi is történt köztetek?- ült le a nappaliban a kanapéra én pedig a fotelben foglaltam helyet.
-Csak beszélgettünk rólad és Louisról, mikor felhozta, hogy soha nem lehet kitörölni az érzéseit a fiúk iránt. Valami ilyesmi volt.- sóhajtottam.
-Rólam beszéltetek?- ízlelgette a szavakat ajkai közt, majd boldogan rám emelte tekintetét.- Még mindig szeret?
-Nem tudom.- akadt el a lélegzetem. Istenem, hogy én milyen marha vagyok! Louis biztos, hogy csak ezt szerette volna elmondani, hogy még mindig szereti Liamet én meg azt hittem, hogy nekem akar szerelmet vallani! Mekkora egy szerencsétlen vagyok!- Azt hiszem, hogy most haza kéne mennem!
-Oké, de biztos, hogy nem mondott mást? Nem mondta, hogy kire gondol? Nem is említett róla semmit?- pattogott Liam megállíthatatlanul, mint a felhúzós játék.
-Nem, de majd beszélek vele.- halvány mosoly játszott ajkaimon, de nem szívből jött, ugyanis megviselt Liam helyzete. Még mindig teljes szívéből szereti Lout.- Tényleg, nem nézhetem meg a szobád?- dobtam fel az ötletet.
-Nem.- felelte nyersen.- Ettől még semmi nem változott meg köztünk, nem vagyok a BFF-ed.- ragadta meg a karom és kivezetett a házból.- Aztán el ne járjon a szád.- ütögette meg az arcom és mögöttem becsapta az ajtót. A boldogság átjárta testemet, így felhőtlen jókedvvel tettem meg az 5 perces utat hazáig, ahol a házba lépve viszont minden pozitív energiám elszállt. Nem voltam képes elhinni azt, amit a kanapén látok...